Egy 25 év körüli lány kezd el követni és a következő fél órában nem tágít mellőlem, hanem folyamatosan fényképez. Amikor kifelé jönnék a toronyból, odajön hozzám, hogy adjam meg az email címemet, mert elküldené a fotókat. És valóban, elküldte őket, csak kár, hogy nem járt még egy picit a fotó szakkörre, mind használhatatlan volt. De ő legalább mosolygott... 

Sanghaj fő nevezetessége az Oriental Pearl torony

Buszozás Kínában

Végig autópálya, folyton a belső sávban megy mindenki. Itt valahogy nem a sebesség, ami meghatározó, hanem az, hogy mindenki ott akar menni. Nem tudom miért, de Dubajban is ezt csinálják a távol-keletiek. Pedig Kínában ráadásul a kormány is „rendes” helyen van, nem úgy, mint Angliában vagy Japánban. Japán autót csak ritkábban látunk, a rendőrség például Citroent használ, de rengeteg Volkswagen és Audi is van. Meg amerikai. Azt mondta Yujin, amikor kérdeztük, hogy a japán autók megbízhatatlanok. Hm. Biztos megvan a maga elfogadott álláspontja, ezért nem nagyon vitáztam vele, csak annyit mondtam, hogy egyszer próbáljon azért ki egyet.

Szóval, a belső sáv királyai fizikai korlátok miatt mindig a külső sávokból való előzés során kerülnek ki. Illetve be. Ezért a rutinos király jelölt nem a belső sávban várja, hogy elfogyjanak előle, hanem megy a külsőbe, ott ezerrel végigpörög, majd hangos dudálással bevág a belső pozícióba. Ha nem is satufék, de onnan már nem siet annyira. Király.

A buszon kb. 14 fok, melyet nem melegít a mi ablakunkból beáradó hideg. Ugyanis az ablak alul nincs hozzáfogatva a buszhoz azzal a gumi vacakkal, ezért bizonyos zöttyenőknél majd kirobban a helyéről és baromi hangos, de minden esetre a hideget kifejezetten beengedi. Az első két és fél óra után, amikor megáll a busz, mondom a sofőrnek, mondom?, dehogy, mutatom, hogy megfagyok. A kezemmel tekerő mozdulatot teszek felé, hogy csavarjon a fűtésen. Persze nem mosolyog, nem biccent, csak néz, mint egy hal. Viszont az indulás után kifejezetten meleg lesz, a pára, amit az utasok beleheltek az elmúlt órákban, kezdi elhagyni a busz ablakait, lekerülnek a kabátok, és egész jó lesz a közérzet. Ez most hihetetlen, hogy csak ezen múlt, de úgy tűnik igen. Amikor leszállunk, a sofőr vigyorog, mint a tejbe tök, és néz: ˝erre gondoltál?˝, biccentek, hogy igen. Sőt, használom kínai tudásomat is, hiszen ausztrál barátunk elmondta, hogy a „süsü” taxis mit beszélgetett a GPS-szel. SÜSÜ, azaz köszönöm (De hogy egy GPS mi a fenét köszönget minden mondat elején, azért az továbbra is rejtély).

Sanghaj megint

Megérkeztünk végre Sanghajba, az ablakunk sem esett ki és a végére elég jó idő is lett (Látod Bear Grylls, nincs lehetetlen, átkelni sivatagokon, az Északi sarkon meg sziklahegyeken, lószar a Vuhan-Wuhu-Sanghajhoz képest).

Gyors telefon és a délutáni meetinget még meg tudtuk menteni, igaz, nem az irodában találkozunk, hanem egy kávézóban. Talán ott melegebb lesz. Találunk egy Starbucks-ot, ahol akad internet – tegnap úgy döntöttünk, hogy már nem kell SIM kártya – és foglalunk szállást a Booking.com-on, mert úgy pont a felébe kerül ugyanaz a szoba, mintha odamennénk. Amúgy ezt gondolom már mindenki így csinálja, nem is értem, hogy éri meg nekik. Mármint a szállodáknak, mert ezzel a módszerrel elég elfogadható árakat lehet találni és mindig van szabad szoba. Előbb érünk a szállodába, mint a foglalásunk, de pár perc és minden rendben lesz. Este kinézünk a már ismert masszáábumbum-os sétáló utcába, és az egyik bevásárlóközpont pizzériájában vacsorázunk. Nálam volt ugyan pálinka, amiből minden este kortyoltam egy picit, elkerülendő azokat az akut helyzeteket, amiket nem szívesen élnék át, például a wuhui buszpályaudvaron, de van úgy, hogy ez sem elég. Pedig egészen jól nézett ki az a pizza kívülről. Pár perc múlva én meg egészen szarul. Kívülről is, meg belülről is. Futás. 

Másnap, az utolsó napunkat, városnézéssel terveztük, mert a repülőgépünk csak éjjel indul vissza. Gyors reggeli után, gyalogosan indultam el egyedül – útitársam addigra már besokallt és a délelőtti túrát kihagyta. A felhőkarcolók elég közelinek tűntek, de valahogy csak nem közeledtek. Mire már azt hittem, hogy itt vannak, akkor elértem egy folyóhoz, de híd nem volt a közelben. Viszont volt komp, amire vettem jegyet és vártam, hogy elinduljon. De nem indult. A komp. Helyette viszont valami más igen. A hasam, meg a tegnapi pizza vagy a reggeli mittudomén.  Hamar felmértem, hogy nincs nagyon menekülési út, így kénytelen leszek a következő hajóval menni. De mire mindez kiderült, a komp elindult. Huh. Itt, ezen a ponton nemigen tudtam mit csinálni, csak egyet, amiben nem igazán hiszek, de nem volt más választásom, meg kellett próbálni. Elkezdtem beszélgetni a testemmel, mit beszélgetni, utasítani, parancsolni neki. Szóval kértem tőle húsz perc tűzszünetet. És adott. Mondjuk kérhettem volna többet is, de a lényeg, hogy éppen elegendő volt, mert csodák csodájára, egy igen kulturált állomás várt a túloldalon. Ha egy üzlet beindul, gondoltam, kérnék még egy kis szmogmentes időszakot is a fotózáshoz és ez is bejött.

A torony egyik szintjén végig üvegből van a padló, fantasztikus érzés sétálni a semmiben


Kisütött a nap. Sanghaj fő nevezetessége az Oriental Pearl torony, ahova azt mondták nemigen lehet már délelőtt 10-kor feljutni a sok turista miatt. De nem volt senki a pénztárnál. Kértem egy jegyet és akkor rájöttem, hogy miért nem tolonganak. 9500 forint. De jó! Na, mindegy. Egyszer élünk. A toronyban azért már voltak sokan, de főleg kínai turisták, akik közül egy csomóan úgy akarták magukat lefotózni, hogy én is látszom a képen. Ezt már átéltem Vietnamban egyszer, nem volt annyira meglepő, de itt nagyon töményen volt benne részem. Nem mondom, hogy kergettek, de majdnem. A torony egyik szintjén végig üvegből van a padló, fantasztikus érzés sétálni a semmiben. Egy 25 év körüli lány kezd el követni és a következő fél órában nem tágít mellőlem, hanem folyamatosan fényképez. Amikor kifelé jönnék a toronyból, odajön hozzám, hogy adjam meg a mail címemet, mert elküldené a fotókat, amiket készített. És valóban, elküldte őket, csak kár, hogy nem járt még egy picit a fotó szakkörre, mert kvázi mind használhatatlan. De ő legalább mosolygott.

Az egyik épület előtt sokan fotóznak. Szép volt, és a háttér is.


Délután besétáltunk a belvárosba, egy utolsó fincsi kínai vacsorára, meg hogy vegyünk valami ajándékot is. Már visszafelé tartottunk a szállodába – picit kellett is sietni ugye – amikor az egyik épület előtt sokan fotóznak. Szép is volt, meg a háttér is, gondoltuk, csinálunk mi is egy közös képet. Mellettünk két lány meg egy fiú épp befejezte a fotózást, így megkértem a fiút, csináljon rólunk egy képet. Nagyon készséges volt és elég jól beszélt angolul. Csinált is pár fotót és rögtön szóba elegyedett kollégámmal. A két lány meg hozzám csapódott és kiderült, hogy ők is jól beszélnek angolul. Ez azért meglepő, mert az egész út során összesen nem találkoztunk ennyi angolul beszélővel. Elmondták, hogy ők Pekingből jöttek, turisták, most vannak itt először Sanghajban, nagyon tetszik nekik a város… bla bla bla. Profik voltak. Nagyon jól adták elő. Egyáltalán nem gyanakodtunk semmire, pedig elég sok trükköt láttunk már a világban. De ezt szuper jól csinálták. Mondták, hogy bocs most rohannak, mert időpontjuk van egy kínai teabemutatóra és kóstolóra. Szinte már el is indultak, már elköszöntek, de valahogy úgy csinálták, mint a bűvész, aki tudja, hogy a „páciens” melyik kártyát fogja kihúzni, bár látszólag nem befolyásolja őt. Szóval addig-addig búcsúzkodtak, amíg mi kérdeztük meg, hogy mehetnénk-e mi is erre a tea kóstolóra. Persze mehettünk. És persze jó közel volt. És már vártak is minket. Pont annyi székkel, ahányan voltunk.

Gyorsan villantott egy listát, hogy milyen teákat fogunk megkóstolni

Egy népviseletbe öltözött nő – a neve talán Mrs. Tilos Mosolyogni volt – elmagyarázta, hogy most egy tea bemutatón vagyunk, gyorsan villantott egy listát, hogy milyen teákat fogunk megkóstolni és ez kb. fél óra lesz. Szuper, mondtuk. A fiú tolmácsolt. Olyan tíz perc múlva hibáztak először, amikor valami nagyon erőltetett viccen mindhárman egyszerre ugyanazt az oda nem illő reakciót produkálták. Valami olyasmi volt, hogy egy bizonyos tea milyen hatással tud lenni egy férfira, csak picivel hamarabb nevettek, mint kellett volna. Ekkor azért kezdtünk rájönni, hogy színházban vagyunk és minden előre megírt forgatókönyv alapján zajlik. Te, szerinted ezek azt tervezik, hogy majd mi fogjuk kifizetni a számlát? Mondtam, én biztos nem, mert egy fillér nincs nálam, de kollégámnál is csak egy százas volt már. Szóval a bemutató véget ért és a kínai nő kiment. A fiú mondta, hogy hozza a számlát. OKÉ, hozza. A számla 1940 jüan volt, ami olyan 87 ezer forint.

Fincsi. Mondtam magunknak, nyugi, nem a pénz kell nekik, ezek vese donorokat gyűjtenek, de valahogy ez annyira most annyira nem volt vicces. Amikor látták, hogy nem sietünk kifizetni ennyi pénzt egy pár kupica teáért, akkor mondták, hogy természetesen csak a mi részünket kell, ők fizetik a sajátjukat. Lószart, mondtam, én egy fillért nem fizetek, megjegyzem nincs is miből. De mondták, hogy hitelkártyát is elfogadnak. Tényleg? De jó! Egész Kínában leszarják a külföldi hitelkártyát, te meg elfogadod, bravó! Aztán szeánsztársam, hogy tettekkel is bizonygassa, tényleg nincs nálunk pénz – annyi –, elővette a tárcáját, hogy megmutassa, de a népviseletes nő abban a pillanatban kikapta belőle az utolsó 100 jüant – 4500 forintot. Na mondom, akkor most megyünk innen, sziasztok és felálltunk. Szerencsére nem volt további cirkusz, kis utánunk kiabálás még volt, meg visszakiabálás is magyarul persze, de a végén csak nem lettünk vese donorok. Mondjuk a teák nagyon jók voltak, jázmin, licsi, gyümölcs, gyömbér, ilyenek. Ha tudjuk előre, fejenként 50 jüant megért volna. Na így is ennyibe került, de így nem annyira érte meg. Bár az igaz, hogy a gyomromat rendbe hozta. 

A repülőtér felé, csak kipróbáltuk a 8 megállót levágós metrót. Hét perc húsz másodperc alatt ért ki a reptérre másfél óra helyett.

Hazafelé az A380-ason 1 dollárért lehetett venni szinte korlátlan WIFI-t. Hihetetlen volt 10 ezer méter magasan internetezni.

Vége

"Médincsajna" - 3. rész

Írta: Németh Ádám, Fotók: Németh Ádám