Felmerül az alapkérdés, hogy a szocializmus teszi-e ilyenné az embert vagy az ilyen embertípusnál alakul ki a szocializmus. Amennyire ez az ország nem szocialista, annyira kilátástalan, hogy az elkövetkező kétszáz évben itt bármilyen változás legyen a fejekben tömegesen. Mi csak 10 millióan vagyunk és nekünk sem sikerül, hát még akkor itt ezerötszázmillió embernek! Brrrrr... (Kína - 2015. március 1-8.)

Wuhan (az egyik) vasútállomás

- Jó napot, kérnék két jegyet Nanjingba (Terveink szerint innen egy óra Wuhu busszal).

- Mikorra? - kérdezte a jegypénztáros angolul.

- A következőre. – válaszoltam nyugodtan. Rövid billentyűzet kattogtatás után lemondó fejrázása némi gyanút keltett, de utána ennek hangot is adott angolul. 

- NO.

- What NO? 

- NO ticket, - kis vizslatás után még hozzáteszi, hogy a következő három napban. 

- Hát az baj, mert mi picit tovább mennénk innen, - de ezt már nem hallotta, szemével a következő utast kereste. „Az elnézést, legyen szíves újra megnézni!” kérésre pedig erőteljesebb fej- és kézrázással hozta a tudomásunkra, hogy sipirc az ablaka elől, mert nagy a sor.  „A többiek amúgy hová tudnak jegyet venni?” kérdésre pedig már kínaiul küldött el a francba.

Félreálltunk és sötét jövőnket elemezve arra az elhatározásra jutottunk, hogy nem annyira vicces ez a helyzet, arról már nem is beszélve, hogy a további megbeszélések mellett egyszer haza is kéne jutni.  Nincs más hátra – szégyenszemre – fel kell hívnunk Yujint, ami nem olcsó mulatság, mert még mindig nem sikerült SIM kártyát vennünk.

Yujin telefonja azonnal a kínai automatalányra vált és vélhetően azt kéri, hogy egy ennél sokkal megfelelőbb pillanatban próbálkozzunk újra a hívással. Jelen helyzetünkben minden pillanatot megfelelőnek tartunk, ezért folyamatosan próbálkozunk, de egy fél óra múlva rá kell jönnünk a szomorú valóságra, miszerint Yujin nem szeretne része lenni ennek a hogyanjussunkelshanghajba programnak. Ez az ember, amúgy eltér egy picit az átlag kínai mentalitásútól, tud mosolyogni is, válaszol a leveleinkre és korrektnek is látszik. Most mintha ugyan egy picit eltűnt volna a lelkem, nem feltételezzük, hogy az általa már előre látott helyzet miatt, de azért picit HADD (amúgy a következő kettő napban sem tudtuk elérni, úgy látszik, ő optimistán ennyire tippelte a távozásunkat)! 

Nem baj, meg kell oldanunk nélküle is. Állítólag, a Discovery csatorna felkérte Bear Gryls-t a túlélő show-k királyát egy, Bárhogyan de juss el Vuhanból Sanghajba! filmre, de Bear nem vállalta, merthogy lehetetlen. 

Időnként visszabotorkálok az ablakokhoz, de a jegypénztárosok már szemmel láthatóan menekülnek, na nem azért, mert nincs jegy,  hanem azért, mert annyit sem tud mondani angolul, hogy bikkmakk (Mondjuk, ezt én sem tudom). Az egyik ilyen bikkmakkolós próbánál az egyik jegyeladó (ISTENNŐ) kislány azt javasolja, hogy az általunk mondott város felé és azon keresztül haladó vonatra vegyünk két jegyet, amit most talált, de igaz, hogy csak egy megállóra jó. Ebben az a trükk, hogy csak az tud átvergődni a mágnes kapun és felszállni a vonatra, akinek van érvényes jegye. A tanácsa szerint, ha már fent vagyunk, akkor egy tapodtat se mozduljunk. Mondtuk jó, köszi, mi mást is tehetnénk. Ez a vonat másnap reggel megy, ezért pár telefonálással átszervezem a mai programot holnapra és ha minden sikerül, akkor van rá esély, hogy még az utolsó napra tervezett sanghaji találkozó is összejön.

Vissza a városba metróval, pár átszállással egy bő óra alatt sikerül is. Ja, igen, ez a mi vonatunk ugyanoda, nem ugyanonnan indul, hanem egy másik vasútállomásról. Logikus. Így a másik állomás mellett keresünk szállást, nehogy ezt az egyetlen lehetőségünket elcsesszük egy későn keléssel. Egy szokásos fos mekdonaldszos ebéd után, pont a vasútállomás mellett találunk egy szállodát. Pont úgy nézett ki kívülről, mint egy régi szockó munkásszállás Dunaújvárosban. Belülről is. De volt szállás. Zéró fűtés persze. A recepciós is kabátban ácsorgott, a bent tébláboló kínai munkás vendégek is, mindenki. Sokat nem vacakoltak mondjuk, egyből tudta a recepciós, hogy mi járatban vagyunk, kvázi azt is kérdezhette volna, hogy mikorra kaptunk jegyet, mert nyilván csak addig maradunk. Biztos nem mi vagyunk az első külföldi vendégei, akik nem tudják felfogni, hogy napi 27 vonatra miért nem lehet jegyet kapni 3 nappal előre sem. Hja kérem, nagy ország ez sok-sok emberrel.

Várost nem akartunk már nézni, nincs is mit, de pénz híján kénytelenek voltunk lemenni egy ATM-hez. Bankkártyát persze nem fogadnak el sehol, csak Sanghajban. Az állomás mellett szerencsére van egy bank, ahol van ATM, de nyilván a mi kártyaink nem jók bele. Nem gond, van nálunk euro. Mondja a pénztáros, hogy dollárt fogad el csak. Remek, tehát se kártya, se euro és ebből a jüan nevű pénzből pedig már nemigen maradt nálunk. A városnézés mellett döntöttünk. Borzalmas hely ez a Vuhan, szó szerint nincs itt semmi csak lakótelep, útfeltúrás, sár, mocsok és baromi sok ember. A zöld lámpának a zebránál semmi értelme nincsen, mert az autók a mi zöldünk ellenére százzal száguldanak a nekik piroson. Dudálni nem szükséges, a gyalogosok valahogy nem szeretnének érvényt szerezni jogaiknak az átkelésre, inkább várnak a lehetőségre. Öt perc várakozás után úgy csinálok, hogy viccből elé lépek egy terepjárónak és visszaugrom, de ő meg viccből sem fékez, szóval simán elütött volna. A következő autónak kisebb fidibusszal azért csak megtámadom a szélvédőjét. Az ember fékez, meglepődik, mire a gyalogosok kihasználva az űrt, átvetik magukat a saját zöldjükön a túloldalra. Barátunk azért nem adja könnyen, és inkább visszafordul, a másik oldali zebránál megáll, lehúzza az ablakot és számomra kristálytisztán ˝érthető˝ kínaival kérdez valamit vagy inkább üvölt. A hátulról rádudáló autók, valamint balkezem középső ujjának készenlétbe helyezése elkergeti. Nyilván ilyen irányú népnevelői kezdeményezéseimnek semmi értelme, na de hadd legyen már nekem is valami kis élvezetem ebben a katyvaszban.

A kínaiak nem udvariasak, nem mosolyognak, nem néznek ki úgy, mint akik örülnek az életüknek. Mondjuk, én sem örülnék, ha itt kellene élnem. Pár nap múlva azon vesszük észre magunkat, hogy a metrókban, az áruházakban kirakott könyökkel furakodunk, tapossuk egymást és lökdösődünk. Szörnyű. Felmerül ugye itt is az az alapkérdés, hogy a szocializmus teszi-e ilyenné az embert vagy az ilyen embertípusnál alakul ki a szocializmus. Bár amennyire ez az ország nem szocialista, annyira kilátástalan, hogy az elkövetkező kétszáz évben itt bármilyen változás legyen a fejekben tömegesen. Mi csak 10 millióan vagyunk és nekünk sem sikerül, hát még akkor itt ezerötszázmillió embernek! Brrrrr. 

Bankról bankra haladva nyilvánvalóvá válik, hogy no money, no honey. Viszont büntetést sem fogunk tudni „venni” a vonaton. Pénz nélkül pedig csak romlik az alkuhelyzetünk. Javaslom kollégámnak, vegyünk egy pár bilincset megmaradt 200 jüanunkból és egyszerűen bilincseljük magunkat az üléshez, de azt mondja, hogy most inkább kihagyná a börit. Zárás előtt 4 perccel találunk egy bankot, akik láttak már eurót, el is fogadják, sőt, az ATM is elfogad külföldi kártyát. Amúgy így már nem is olyan izgi, hogy lett pénzünk, de jó, hogy az utolsó lehetőségünkkel megoldódott ez a probléma. Mert azért volt még másik bőven.

Pacsirtanyelv! Fülemülemáj! Szarkaszív! Csípős kobranyelv! Rántott farkasmellbimbó

Visszafelé betértünk a vasútállomás kantinjába, hogy vegyünk valami nasit estére és az útra. Szörnyű látvány fogadott minket, mindenféle borzalom préselve és szárítva. Ha a Brian élete itt valaha is ment a mozikban, nagyon kíváncsi lennék a stadionos árus jelentre, vajon abból a viccből értettek-e valamit a kínaiak, amikor az árus felsorolja a portékáit: "Pacsirtanyelv! Fülemülemáj! Szarkaszív! Csípős kobranyelv! Rántott farkasmellbimbó! Vegyétek és egyétek, amíg meleg! Marcipános varangy! Metélt teveherék!”. De az is lehet, hogy egyszerűen csaltak a fordítással és azt mondja az árus, hogy bolognai spagetti, rántott csirkemáj, Stroganoff bélszin, Cordon Blue. Mert ezek nyilván eléggé gusztustalan dolgok lehetnek itt, hogy nem lehet őket kapni. Gondolom. Azért csak találok pár sznikkerszt meg ásványvizet, amikor is a pénztáros kegyeiért való küzdelem során, elém libben egy 16 éves fiúcska égő cigivel a szájában. Sipirc innen! üvöltök rá magyarul, szegény úgy megrémült, hogy azonnal kiment a közértből. Persze lehet, hogy kapóra jöttem neki és fizetni meg elfelejtett visszajönni a két kiló szárított csiga agyvelővel.

Egy újabb szétfagyott éjszaka után másnap reggel eléggé korán kiértünk a tőlünk 25 méterre lévő vasútállomásra, biztos, ami biztos, no meg hátha melegebb van, de nem volt. A kávé kátrányos szaga miatt nem fogy el (mekdonaldszos), ihatatlan, a reggeli pedig bizarr kinézete miatt, és mivel más kaja nemigen van, sznikkerszen élünk napok óta. A vonatig valóban sokszor nézik a jegyeket, de eddig még legálisan lehetünk itt, úgyhogy bátran osztjuk a furakodó és löködő tömeget verbálisan. Magyarul persze, azt biztos nem értik, de vélhető mást sem. Ez is egy olyan szupergyorsvonat-féle, háromszáz felett megy, ami miatt azt hihetnénk, hogy a közönsége is szuper és valahogy nem kakasokkal, csirkékkel, hatalmas zsákokkal közlekedő tömeg, de azért ez sajnos nem így van. Van itt minden, külföldi turista, belföldi üzletember, katona, iskolás, földműves, paraszt, minden. Nagyon vegyes társaság és nyilván mindenki a saját gyerekszobája szerint beszél, üvölt, közlekedik, köp, krákog és szívja az orrát, mint egy hangyászsül. Amúgy ez utóbbi tevékenységet mindenki - válogatás nélkül - nagy előszeretettel űzi. Így tél végén, tavasz elején, folyamatos fűtés nélkül, az orrszívás amolyan népi tevékenységgé vált. Érdekes, mindenki náthás: férfiak, nők, gyerekek, öregek, mindenki. Azért néha az orron át a garatba visszakerült anyag a kültéren landol, zöld-sárga színekben pompázva. Vonaton, beltéren is. 

Az első állomás előtt nagy a mozgás. Olybá tűnik, hogy a mi trükkünket mások is ismerik. Hajrá. Persze, jönnek a helyünkre, így kénytelenek vagyunk felállni, és megkezdeni a következő 400 kilométeres kilátástalan sunnyogásunkat a kalauzok elöl. Ja, 26 kalauz van. Munkanélküliség híján csak el kell helyezkedni, nem igaz? Azon izgulunk, hogy a vonat induljon már el, mert akkor nincs visszaút és nyerünk 120 kilométert. Bár ahogy a térképet elnéztük, ha ott dobnának le minket, az nagyon rossz lenne, mert az aztán tényleg a semmi közepe. Ráadásul minden esélyünk megvan rá, mert, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a mi vagonunkat a Hupej-Hubei tartományi domina verseny győztese felügyeli, aki 130 kilójával és bájosnak nemigen mondható mogorva tekintetével el tudta hitetni a zsűrivel, hogy minden embert utál a földön, de leginkább a vonaton lógósokat. 

De nem! Csodák csodájára, a domina elég hülye kérdésünkre, miszerint van-e állójegye eladó (állóhely amúgy nincs, olyan ez a vonat, mint egy repülőgép), széles mosollyal készségesen előhúz egy pénztárgépet (sic!) a táskájából és ad két rendes, mágneskártyás vonalkódos jegyet. Puff. Eddig ez a nő volt a legkedvesebb egész Kínában. Később még egy üres helyet is találtunk, így felváltva tudtunk állni. Ülni. Szuper volt. Na jó, nem volt szuper, de legalább eljutottunk egy Nanjing nevű városig. Ott buszra szálltunk és másfél óra alatt már Wuhuban is voltunk. 

 Wuhu

A wuhui Hilton 5 csillagos hotel, két embernek reggeli nélkül 17 ezer forintba kerül úgy, hogy hatalmas medencéje és szaunája is van. Jó, jó, ez utóbbin kívül fűtés nemigen van benne, de már szinte nem is hiányzik, annyira megszoktuk. Gyorsan lepakolunk és a helyi partnerünkkel elindulunk az irodájukba. Egy óra múlva egy hatalmas gyárhoz érkezünk, addig a szokásos 34 Békásmegyer mellett haladunk el. Az irodaházban bevisznek minket az egyik dolgozói irodába, ahol kb. 10 ember ül és olyan 27 fok meleg van. Megkönnyebbülünk, hogy végre ez egy jó hely, de hamar összeaszódik hatalmas lelkesedésünk, mert a mi megbeszéléseink a szomszédos 14-es irodában lesznek. A név kötelez, nyilván ezért nincs is több 14 foknál bent. Hamar megjelenik a gyár 23 éves tulajdonosa is, aki pár hónapja örökölte papájától a tartomány első, Kína ötödik legnagyobb gyárát. Kabátban ő is. Le sem veszi. És elkezdünk beszélgetni. Mi sem vesszük le, de azon kívül, hogy iszonyú vicces többmilliós beruházásokról beszélgetni télikabátban, rohadtul kellemetlen is, mert vacogunk. A helyettes igazgató, aki fordított nekünk, egy idő múlva érthetetlen motyogásba megy át, az addig viszonylag tiszta angolja egy fagyasztóba szorult szerencsétlen utolsó erejével összeszedett segélykiáltásává válik. A tárgyalás csúcspontja az volt, amikor a tulajdonos, hevenyészett mozdulattal hirtelen belenyúl a mellényzsebébe és kivesz két kínai cigarettát, majd ugyanolyan nyeglén, ahogy az egész srác volt, átdobja nekünk, hogy gyújtsunk rá.

A wuhui Hilton 5 csillagos hotel

Hááát, köszi, de mi nem cigizünk, sem irodában, sem a közértben, sem a vonaton vagy a liftben, sehol. Ezen kicsit meglepődik, férfiember nem dohányzik, naa, ezek is csak maszatolják az életet, hát hogy lesz így üzlet?!

Oké, hagyjuk ezt most, akkor nézzük meg a gyárat. Nagy beton hangárok, karbantartási időszak, sehol nincs termelés. Szétfagyunk. De a lényeget látjuk. 

Irány a hotel, igaz a szobában nincs 18 fok, de van esély rá, hogy legyen, mert amíg lemegyünk vacsorázni, bekapcsoljuk a hűtő klímát fűtésre. 

A vacsora. VÉGREEEE! Egy feltűnően nem kínai srác terelgeti a kínai pincéreket és szakácsokat az étteremben. Kínaiul persze. Kiderül, hogy kubai. Woww és tudsz kínaiul? Mondja, hogy persze hogy tud, már több éve itt él, kínai a felesége is és gyereke is van (Azért csak nem ennyire rossz a helyzet Kubában?). Persze ezt nem kérdezzük meg tőle, hanem hagyjuk, hogy bevezessen minket a büféasztal rejtelmeibe a szusin keresztül, a különféle rákok, csigák, tintahalak mesevilágába, a roston sült kacsák és argentin sztékek birodalmába, egy kulináris csodába, amiről azt hittük, hogy errefelé nem is létezik. Még a kínai sör is jó volt. No meg a számla is, ami úgy kétszer annyi volt, mint amennyit Kínában összesen kajára költöttünk eddig. Fehérjetartalékaink pótlásra kerültek és a szoba hőmérséklete is meglepően magasra emelkedett a maga 23 Celsius fokával. 

Másnap - előre megváltott buszjegyeink lévén - nyugodtak voltunk, hogy hamar Sanghajba érünk és az utolsó találkozót is elcsípjük, az egyik legfontosabbat. De ehhez ki kellett jutnunk a buszpályaudvarra. Taxi. Taxi nincs. Ezért a Hilton portásához fordulunk (Tehát Hilton!).

- Jó reggelt!
- Jó reggelt!
- Megtenné, hogy hív egy taxit! Köszönöm.
- Már hívtam őket.
- Remek.
- De nem vették fel!
- Hogyan?
- Ha kapnának egy kis „tippet” akkor felvennék a telefont!
- Honnan tudják, hogy nem kapnak, amiért nem veszik fel? – de ezt nem értette, hanem eloldalgott.

A taxis átverésekre különösen háklis vagyok, ezért kimegyek az épület elé, ahol egy kínai üzletember épp egy taxiba ül be. Elmondja, a portás csak át akar verni. Nocsak. Vissza a Hiltonba, de a portás nem tágit, így a nemszeretnénkwuhanbanragadni érzés felülkerekedik rajtunk és megadjuk magunkat, beígérjük a borravalót. A portás egy „zseni”. Tényleg, ahogy ezt kimondtuk, a túloldalon egyből felvették a telefont és két percen belül megjött Süsü, a taxis.
Azért Süsü, mert amikor elindul, a saját GPS-én elkezd valamit állítgatni, a GPS pedig - nyilván közlekedési helyzetelemzésre állítva - folyamatosan beszél. Mondatokat mond, amit úgy kezd, hogy SŰŰ SŰŰ. Ha most ez ugyanazt jelenti, mint nálunk, akkor jól ismeri a „gazdáját”, aki végül is csak-csak odatalál a buszpályaudvarra (Persze nem talált oda, de ezt már csak akkor tudtuk meg, amikor kiszálltunk és elment). Az óra 12 jüant mutat, ami 43-mal szorozva ötszáz valamennyi forint. Erre még nagyon vehemensen kéri az előre kialkudott, kvázi kikényszerített „tippet˝. 5 jüant, azaz 215 forintot. Hát ilyen ez kérem! Na de muszáj menni előre, még vár ránk egy hatórás buszút. 

Gondolom, a tervezők a hatórás buszút, a muszáj, valamint a menni szavak szemantikai közös többszörösének megalkotása végett oldották meg a buszpályaudvar WC kérdését. A piszoár még csak-csak. Na de a közvécéknél a kellemetlenebb könnyítést szerintem eléggé szarul oldották meg. Ugyanis van egy csatorna félcső, ami felett hat combközépig kialakított kutricát eszkábáltak privát szféra gyanánt, oszt potty. Behatóbb tanulmányt nem készítettem érthető gyomorgörcs problémák miatt, de a vélhetően guggoló és testközéptől teljesen kilátszó, nyögő, köpő, krákogó kínaiak látványa egyértelműen és élethűen elém tárja a társadalmi szintek speciális helyzetekben kirajzolódó viszonylagos egyformaságát. Magyarul, a menedzser is ugyanabba a vályúba szarik, mint a rizstermelő. A kitérő gyötrelme után pedig ki-ki visszatérhet a maga világába. Azért kezet egyikük sem mos. 

Kínában a megállóneveket kivéve semmi nincsen kiírva nem kínaiul. Az gyorsgenyákat is csak logóról lehet felismerni. Na most a jegyen lévő ákombákom, illetve a kivetítőre felírt ákombákom összehasonlítgatása teljesen lehetetlen feladat. Szerencsére találkozunk egy Ausztráliában élő kínai diákkal, aki nagyon készségesen útbaigazít minket. Majd amíg a busz beáll, elkezdi exkuzálni magát, hogy ő tulajdonkeppen nem is kínai, már tíz éve nem él itt. Oké, nyugi, ígérem, nem fogok reklamálni. Azt amúgy tervezed-e, hogy visszaköltözöl kérdésre már akkor „NO”-val felelt, amikor annak meg csak a felénél tartottam. Szóval nyilván nem.

Folytatjuk...

"Médincsajna" - 2. rész

Írta: Németh Ádám, Fotók: Németh Ádám