Sietnünk kell, mondja Yujin, mert meg akar hívni minket ebédelni és jó lenne zárás előtt odaérni az étterembe. Miért, ebédkor bezárnak? Be, mondta, és látszott a tekintetén ennek a dolognak a természetessége... (Kína - 2015. március 1-8.)

A gyorsgenyákat is csak logóról lehet felismerni

Vonattal Vuhanba

Másnap simán megtaláljuk a megfelelő vasútállomást a nyolcból, ami azért egy ekkora városban nem könnyű.  Az is igaz, hogy az utcák tök üresek, egy áldott lélek sem akadályoz minket, ebből kifolyólag nem is segít.  

Kettő jegyet kérek Vuhanba! - a pénztáros nagyon lelkesen ad is és mondja, hogy kb. 30 perc múlva indul az aznapi negyedik járat a huszonhétből (!). 

A váróterem akkora, mint egy repülőtér

A menetrend szerint az út 4 óra 35 perc. A térkép szerint a távolság meg 890 km. A vonat hét helyen megáll, így elég gyorsnak tűnik. Az is. Névre szóló jegyet adnak, ami egy chipkártya inkább és tartalmazza az útlevélszámunkat is. A váróterem akkora, mint egy repülőtér és az alsó szinten lévő vágányokhoz a vonatindulás előtt 10 perccel lehet lemenni. Nem egyszerű a sok bőrönddel betalálni a kártyaolvasóba, sőt azon még át is menni, mert utazásunk e pontján találkozunk az innentől állandósuló kínai rögvalóval, miszerint nincs idő, tér, kedv, de főleg akarat az udvariaskodásra.  Hamar elveszítjük egymást, és küzdve az elemekkel sodródunk a tömegekkel, amik valamilyen érthetetlen okból olyan elemi erővel küzdenek a mielőbbi helyhez jutáshoz, mintha az életük függne tőle. Persze mindenkinek fix helyre szól a jegye, de vélhetően ez felesleges infó az agyakban, ezért inkább harcolnak. Pár perc múlva meg mindenki csendben ül a helyén. Vicces.

A jegyen lévő ákombákom, illetve a kivetítőre felírt ákombákom összehasonlítgatása teljesen lehetetlen feladat

Elindulunk. A vonat belülről úgy néz ki, mint egy repülőgép, az ülések három – kettő elosztásban vannak egy viszonylag szűk folyosó mellett egy irányban. A kocsik elején és végén ledes infósáv fut, ami jelzi a következő állomás nevét, valamint a pillanatnyi sebességet. Van olyan szakasz, ahol a sebességmérő 300 feletti értéket mutat. Persze csak ezt értjük, mert szerencsére arab számokat használnak.

A vonat belülről úgy néz ki, mint egy repülőgép, az ülések három – kettő elosztásban vannak

- Nincsenek kínai számok? - kérdeztem később az egyik ügyfelünktől.

- De vannak. - felelte. 

- Akkor miért nem használják azokat?

- Mert az nagy keveredést okozna, nem értenék az emberek. – mondta. 

„Viselkedési Szabályok” tabló

Kicsit fura válasz volt, mert a sok krikszkraksz mellett az a pár jel már nem oszt nem szoroz, de a lényeg, hogy nekünk nagy segítség, mert legalább ezt értjük. Nem úgy, mint a vonaton angol címmel jegyzett „Viselkedési Szabályok” tablót, ami a továbbiakban csak kínai jeleket tartalmazott. Persze sok külföldi nem jár erre, bámulnak is rendesen. 

Vuhan

Hamar megérkezünk tényleg, 5 óra alatt. Kis keresgélés után találkozunk Yujinnel, ő az egyik tulajdonosa annak a gyárnak, amit meg fogunk látogatni. Egy vadonatúj Peugeot-val és a hozzá tartozó sofőrrel jött. Kiderül hamar, hogy nem csak a kocsi új, hanem a sofőr is - sőt szegénynek az automata sebességváltó sem lett az elmúlt hetekben a legjobb barátja. Ennek megfelelően nyomja is a kuplungot, ami ugye nincs, de nem baj, mert van helyette fék. Blokkolunk is minden lámpánál, sőt kvázi mindig. 

Sietnünk kell, mondja Yujin, mert meg akar hívni minket ebédelni és jó lenne zárás előtt odaérni az étterembe. Miért, ebédkor bezárnak? Be, mondta, és látszott a tekintetén ennek a dolognak a természetessége, ezért nem forszíroztam tovább a dolgot. Mivel ő ebben nőtt fel, nyilván még sosem gondolta át ezt az igen egyszeri kérdést, miszerint pont ebédkor nem kéne bezárniuk, de sebaj. Találtunk egy kínai éttermet, ahova beengedtek minket - így ebédidőben, bár kérték, hogy ugyan siessünk már, mert mennének ebédelni. Ők is. Cuki. Yujin kérdezte, hogy szeretjük-e a csípőset, de mielőtt válaszolhattunk volna, már meg is rendelt valamiket, amiket ázsiai szokás szerint, majd ha tetszik, ha nem, szét kell osztanunk.

Az első tálon van chili, meg chili, meg kis csontocskák, illetve nem is kicsik, csak a róluk leváló cafat husikák azok

Az ételek sorban érkeznek, de persze olyan, ahol valamilyen kulináris kémia alakulna ki első látásra köztem és köztük, olyan nem. Akkor hát nézzük. Az első tálon van chili, meg chili, meg kis csontocskák, illetve nem is kicsik, csak a róluk leváló cafat husikák azok. Az első falat(ka) után eléggé hamar jön a felismerés, miszerint ma nem fogok itt jól lakni. De a nagyobb baj az az, hogy olyan erős itt minden, hogy a nyelvem pár perc múlva úgy hullott ki élettelenül a számból, mintha lidokaint ittam volna. És persze égett minden körülöttem. A felfrissülést egy tál leforrázott brokkoli adta, amúgy ez volt a desszert is, mert mást már nem hoztak. 

A szállásunk a belvárosban van, egy hetvenemeletes felhőkarcoló közepében, az 5-től a 28-dik emeletig. Gyorsan lerakjuk a bőröndjeinket és megállapítjuk, hogy itt sincs fűtés. Sebaj, majd a chili felfűt minket, mert már most borítékolom előre, hogy a vacsora is az lesz.

A gyár

A kínai úthálózat éppen épül, de ami már eddig elkészült, az eléggé jó. Ennek ellenére városon belül autópályán simán másfél óra az út. A város lakossága 9 és fél millió. Tehát egy magyarországnyi lélekszámú településsel van dolgunk. Az emberek 95%-a lakótelepeken lakik. Ez biztos, mert az elmúlt órában kb. 75 darab Békásmegyer mellett jöttünk el és ezek minimum háromszor magasabb épületek a mieinknél. Szörnyű, tök egyforma minden és olyan, mint egy labirintus, amiben csak egyszer lehet eltévedni és nincs kiút.

75 darab Békásmegyer mellett jöttünk el és ezek minimum háromszor magasabb épületek a mieinknél

Mire a gyárhoz érünk, besötétedik rendesen. Kínai élelmiszergyár lévén az embernek nincsenek nagy elvárásai, de azért azokat teljesítették is, sőt jó pár hasznos dolgot is láttunk. 

A visszaúton persze, hogy a korábban borítékba tett jóslat teljesült, amikor szembesültünk, hogy vacsorára meghívtak minket egy nagyon autentikus helyre, ahol persze ők választottak nekünk is, így mi - szokás szerint - éhen maradtunk. Az esti menü, eltérően a délitől lényegében megegyezett az ebéddel, bár itt feltűntek ismerős állatkák is. A szokásos Mr. Bean-trükk az ételek eltűntetésére, és a forgóasztal gyors továbbtekerésére most nemigen jött be, mert a vendéglátóink túlbuzgó udvariassága révén saját kezükkel porciózták ki a csirkelábakat és kecskegyomrokat. Mondjuk nekik nagyon ízlett, az látszott, sőt, erőteljesen hallatszott is, amit szipákolásokkal, orrszívásokkal és nem mondhatni, hogy visszafogott böfögésekkel tudattak is egymással. Na meg nyilván velünk is. Az minden esetre nagyon érdekes volt, hogy mindenki – mi is – nagykabátban voltunk végig. Merthogy itt sincs fűtés.

Ekkor már megkérdeztem Yujintől, hogy miért nem fűtenek. Elmondása szerint, Pekingtől délre nem fűtenek télen, mert nagyon meleg a nyár. Hagytam, hogy kibontakozzon, hátha felfedezi ezt a viszonylag egyszerű logikai csapdát, miszerint ennek semmi köze a télhez, de nem tette. Azért sem értelmezhető ez, mert délután még azt mondta, hogy itt négy évszak van és a tél nagyon hideg. Biztos jól feltöltődnek nyáron, nem tudom.  

Elköszöntünk, mi holnap megyünk egy másik városba, Wuhuba, de ezt nem nagyon akartuk megosztani vele, mert végül is az egyik konkurenciájukhoz megyünk. Sofőr kolléga is előkerül, teljesen szétfagyva, vacogva. Este nem (sem) jó vezetni Kínában. Főleg úgy, hogy a vezető nemigen ismeri a kocsit. De van itt más baj is. A rendőrség már stroboszkópszerű megoldással figyelmezteti az autósokat, hogy híd vagy jelzőlámpa vagy valamilyen akadály közeledik, baromi erős ledlámpák pislognak szinte minden hídról és nagyobb átkötő elemről. Van elég bőven, olyan, mint egy diszkó. Ez engem is zavart nagyon, mint utast, szerencsétlen sofőrnek meg kész rémálom. Ahogy hunyorog szerencsétlen, kész csoda, hogy még lát. Meg hogy nem fagy meg, tényleg, már annyira hozzászoktunk a hideghez, hogy fel sem tűnik a kocsiban lévő 14 fok sem. Szóltam is Yujinnek, hogy vegye már egy picit feljebb a fűtést, aki készségesen meg is tette. Fullra, ami a vadiúj kocsi esetében nagyon jó meleget csinált, olyan gatyarohasztó izzadós kánikulát. De nem mertünk szólni, hogy ez azért túlzás.

Másnap reggel Yujin vár minket a recepciónál és elhív minket reggelizni. Még szerencse, hogy van Starbucks Kínában is. Megbeszéljük megállapodásunk utolsó részleteit és azzal búcsúzunk, hogy akkor áprilisban Magyarországon folytatjuk. Mondja, hogy a sofőr kivisz minket az állomásra. Tényleg, mikor is indul a vonatunk? - kérdezi. Továbbra sem akartuk beavatni útitervünkbe, de az hamar kiderült, hogy nincs még jegyünk. Erre furcsán kezd nézni és annyit mond, hogy kicsit aggódik, kapunk-e. Mondtam neki, nyugi, 27 vonat megy naponta Wuhan és Sanghaj között. De nem nagyon akart megnyugodni, legalább is úgy tűnt. Hogy mennyire neki lett igaza, az csak egy óra múlva derült ki.

Folytatjuk...

"Médincsajna" - 1. rész

Írta: Németh Ádám, Fotók: Németh Ádám