A kétezres évek elején, közepén az a szóbeszéd járta Pekingben, hogy a pártközpontban tanácskozásokat tartanak, amelyeken a nyugati demokratikus szisztémákat tanulmányozzák. Találgatásokkal, reménykedésekkel teli időszak volt. Aztán garmadával jöttek s jönnek a reformok, strukturálisak is, átfogóak is, nemcsak a gazdaságban, hanem az élet minden területén, de a nyugati szisztémák tanulmányozása kevéssé érződik. Vagy nagyon is... 

Eric X. Li

Azóta néhány megjegyzésből tudható, hogy a tíz-tizenkét évvel ezelőtti pletykák pontosak voltak. A tanácskozások célja azonban nem a nyugati megoldások átvétele, hanem szó szerint a tanulmányozása volt. Annak átgondolása, hogy mit tudnak vele kezdeni. Az elmúlt években pedig, a legújabb elitgenerációktól már saját modellről hallunk, őszintébb pillanatokban arról is, hogy ez hatékonyabb, mint másoké. (Bármennyire kézre állna is, ezen a ponton sem keverném ide Orbán Viktor „elméleti munkásságát”, hiszen Kínában a világpiacot alapvetően befolyásoló, a fél világot közvetlenül meghatározó építkezés zajlik, az alkalmazkodás enyhén szólva más kényszereivel és mintáival.)

Bár Kína mindig nagy figyelmet fordított arra, hogy elmagyarázza, mit miért tesznek, miről mit gondolnak, a nyugati közvélemény számára ez sosem sikerült igazán. Persze mások sem sokkal sikeresebbek ebben a versenyben. A „puha erő” kiépítésének világbajnokságában a versenyzőknek leginkább azzal kell megküzdeniük, hogy megoldásaik, technikáik, trükkjeik, amelyek hazai pályán elsöprőek lennének, a másik civilizációban nem nagyon működnek. (Itt megint kézre állna Orbán Viktor.) Például Pekingben nehezen érthető, hogy az új kínai modell Koppenhágából nézve miért emlékeztet kísértetiesen, már-már összekeverhetően a régire – miközben Koppenhágában az válthat ki meglepetést, hogy Pekingben egy átlagos egyetemi hallgató egyetlen vállrándítással intéz el Nyugaton évszázadok alatt kiszenvedett politikai megoldásokat, mondván, nem hatékonyak.

A megértetésben kivételesen sikeresek tudnának lenni azok a „médiumok” – a szó eredeti, okkultba hajló jelentését használva –, akik képesek érthetően közvetíteni az egyik kultúrkörben keletkezett gondolatokat a másikban iskolázottak számára. Hogy ez mennyire létező probléma, jól illusztrálja az elmúlt évek kínai csodafegyvere, Eric Li. Esetében már nem arról van szó, hogy tud angolul, érti a nyugati média működését, magabiztosan kezeli a nyugati politikai és filozófiai fogalmakat, hiszen tízezrével tanulnak kínai diákok Amerikában és Európában. Szóvivők, kormánypropagandisták, kovácszoltánok pedig mindig voltak, jó minőségben. Sőt Peking évtizedek óta foglalkoztat nyugatiakat is a gépezetben. Li azonban új minőség.

Az eredendően a Li Xiyu névre hallgató Eric Li egy kockázatitőke-társaság tulajdonosa és menedzsere, politológus. Sanghajban él, az Egyesült Államokban végzett. Kiválóan beszél angolul, félerős kínai akcentussal. Képes a nyugati sztenderdeknek megfelelően, érdekfeszítően írni, és színesen beszél. Ezt akár kétszer is leírhatnám, annyira fontos, hiszen az átlag kínai előadók borzalmasan unalmasak a mi fülünknek. Li tud nyugatiasan tréfálkozni.

Eric X. Li előadása TED-en, magyar nyelvű felirattal

Miközben nem tréfál. A mai kínai hatalom színtiszta apológiáját adja. Az amerikai „prezenterek” modorában mondja el, miért nagyszerű az egypártrendszer. Alapgondolata, hogy a liberális demokráciák gondolkodói és vezetői messianisztikusak, szerintük a világ a liberális demokrácia felé tart. Ennek megfelelően csak azokat a döntéseket minősítik politikai reformnak, amelyek ebbe az irányba hatnak. A világ azonban Li szerint „plurális”, s például Kína nem erre tart, és mellesleg politikai reformok tömegeit hajtja végre, hogy hatékonyabb legyen, és a nép jobban érezze magát.

Három olyan tulajdonsága van szerinte a kínai rendszernek, amely az emberi fejlődés élvonalába emeli: az alkalmazkodóképesség, az érdemek uralma és a legitimitás.

Az alkalmazkodóképességet a kommunista párt történetével szemlélteti: ugyanaz a szervezet produkálja a mai szuper-Kínát, amelyik megnyerte a polgárháborút, produkálta a Nagy Ugrást, a kulturális forradalmat vagy éppen a hetvenes évek végén a nyitás és reform politikáját.

Az érdemek uralma, vagyis a meritokrácia talán Li legfontosabb mondanivalója, amit kínai szerzők és politikai vezetők régen mondogatnak, de kevéssé jön át Nyugaton. Li nem kertel. Szerinte ma a kínai kommunista párt a világ leginkább meritokratikus szervezete. Arról a kínai politikai gondolkodásban kétségtelenül erősen meglévő szemléletről van szó, mely szerint jó vezetővé csak az egyre nagyobb szervezetek élén nyújtott teljesítmények útján lehet válni. Az eszmét megalapozza, hogy nagy számban állnak rendelkezésre kisebb-nagyobb s egyre nagyobb szervezetek. Mondjuk a százmilliós Santung tartomány úthálózatáért felelős osztályvezetőnek már testes feladat jut, miközben még elég messze van a politikai csúcsoktól. Valaki Barack Obama elnökség előtti vezetői tapasztalatával Kínában egy kis megye vezetője se lehetne – gúnyolódott Eric Li a Foreign Affairsben.

A legitimáció az optimizmus – jelentette ki egy helyen Li. S adatok dömpingjével áll elő, nyugati szervezetek által gyűjtött adatokkal is, melyek szerint a világon a kínaiak a legelégedettebbek (elsöprő fölénnyel), s a legoptimistábbak a jövőt illetően. Egy másik nyomvonalon hozza a kínai társadalom vagyonosodásáról szóló adatokat, a több százmilliókét, akik az elmúlt két évtizedben emelkedtek a szegénységi küszöb fölé. S elmeséli azt a populáris kormányzási módszert, amit aztán az amerikai közönség is ért, miszerint gyakorlatilag minden döntést minden szinten kiterjedt közvélemény-kutatásokkal alapoznak meg.

Vannak persze problémák is (a legnagyobb a korrupció), de ezek nem a rendszer lényegéből fakadnak, s különben is, hatékonyan küzdenek ellene – így Li.

Arról nem sokat tudunk, milyen taktikai összjáték zajlik a kínai kormányzat és Eric Li között. Érvelési szempontból ez nem is érdekes, de az igen, hogy a Li által oly kívánatosra formázott modell mennyire esik egybe az irányító elit elképzeléseivel. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt mondanám, hogy teljesen egybeesik. Vagyis Li mint jelenség legfeljebb a médiaelemzők számára érdekes. Az igazán fontos a modell, amelyben már óvatos sasszékról sincs szó a liberális demokrácia irányában. Már nem kísérik a korábbi, a stabilitás fontosságára hivatkozó mentegetőző megjegyzések. Hiányoznak ugyan a missziós elemek, nem állítják követendő példaként senki elé, de a rendszer már nemcsak „történelmileg így alakult”, hanem jó is. Maga a kínai jövő.

Írta: Krajczár Gyula, Fotók: TED, BBC, Telegraph